Móricz Zsigmond

Válogatott elbeszélések

TYÚKLEVES

A ház előtt egy falka gyerek játszadozott, nem lehetett átmenni köztük. Az öregember kis botjával tapogatózva ment előre, és csak annyit látott, hogy sok a gyerek.

- Menjetek, menjetek félre! Ez a Gyovaiék háza?

A kisgyerekek utat engedtek. Csendes gyerekek voltak, olyan jó gyerekek, mint a szegény emberek gyerekei szoktak lenni. Egész nap nem ettek még, ha csak egy kis kenyeret nem. Azért gyűltek ide a Gyovaiék háza kapujába, mert jó szag jött a házból.

- Gyovaiék tyúkot vágtak - mondták az öregnek.

De az nem figyelt rájuk, csak kereste a bottal a küszöböt. Bement az ajtón a tornácra, és gondosan behúzta magát az ajtót is. Aztán továbbtopogott a konyhaajtóig.

"Tyúkot - mondta magában -, tyúkot... Tyúkot vágtak? Hm." Csóválta a fejét, nem helyeselte. Malacot adott el nekik, hát jussa volt beleszólni a Gyovaiék életébe. Most is csak azért jött, hogy megnézze, hogy a malacot jóltartják-e. Csak tegnap hozták el, hát nem bírta ki, meg kellett nézni, hogy jó helyre került-e a malac.

- No, hát tyúkot vágtatok? - nyitott be a konyhába.

A fiatalasszony, Gyovainé, a sparhert mellett állott, és éppen leemelte a fedőt a fazékról, mert nagyon forrt a víz. Gyovainé a felesége húgának az unokája, hát neki szabad megmondani, hogy mi a helyes, mi a helytelen. A fiatalasszony ránézett az öregember loboncos fehér bajuszára, és mentegetőzve mondta:

- Valami megharapta a lábát, nem tudjuk, mi lehetett. Vagy görény, vagy kutya játszott vele. Isten tudja, de nem bírta már húzni magát, le kellett vágni. Meg nem is akart tojni. Én nem tudom, mi van ezekkel a tyúkokkal, akármilyen szép idő, csak nem akarnak már tojni, hogy itt az ősz.

Mentegetőzött, mert érezte, hogy az öreg nem helyesli, hogy hétköznap, szerdán, valaki tyúkot vág.

- Farkassötétség van a szememen - mondta az öregember, és megállt a konyha közepén.

- Üljön le, Antal bátyám - mondta az asszony. Széket vett, s odatette neki, s még segített is leülni.

- Tyúklevest főzöl?

- Levesnek főzöm meg.

Az öreg a vastag, fehér bajuszát mozgatta. Furcsán mozgatta, mert nem volt foga. A konyhában áradozott a jó tyúkleves szag. Ő ma még nem evett semmit, csak egy vereshagymát, kenyér nélkül.

- Tészta is lesz benne?

- Igen, nyújtottam egy szál tésztát. Ha már tyúklevest főzök, hát nyújtottam egy szál tésztát hozzá.

Az öregember hallgatott. Az orra cimpája elkezdett dolgozni. Már nagyon régen nem evett tyúkhúslevest.

- A malac? - mondta motyogva.

- Eszik.

- Jó étkes.

Evvel el volt intézve a malac. Látta, hogy az asszony sürvít. Úgy gondolta, hogy le se ül, csak megnézi a malacot, és aztán megy haza. De ahogy itt ült, és a konyha tele volt tyúkhúsleves szaggal, hát csak ült. Teleszíjja magát a jó szaggal.

- Petrezsejem is van benne?

- Van. Még szép a ződje. Szedtem.

- Van benne - mondta az öreg, és bólogatott. Ő jól tudta, mi a tyúkhúsleves. Csak hát mióta így megszegényedtek, azóta már nemigen kap... De most nagyon a szívére ment a szaga... Már ő nem tud keresni, abból élnek, amit a gyerekek fizetnek bérbe a fődér. Az unokák. Az unokák pedig nagyon keveset adnak, mert az idén kis jégverés volt, nekik sincs. Így osztán csak éppen annyit eszik az öregember, ami jut... A nyál összefutott a szájában, és cuppogott, és csak nézett-nézett a setétségbe, és bólogatott.

Akkor hirtelen felállott és megindult.

- Hová megy, Antal bácsi?

De nem felelt semmit, ment az ajtóhoz, és elment. Amerre botja vitte: az ő vezetője.

- Csak a malacot akartam megkérdezni, hogy eszik-e.

- Nézze meg, Antal bátyám.

- Majd eljövök, majd megnézem.

Valami ellenállhatatlan erő vitte, cipelte kifelé az udvarról, végig a tornácon. Gyovainé kikísérte a kapuig, s ő a gyerekseregen átment, hazafelé baktatott. A gyerekek áhítattal néztek Gyovainéra, aki tyúkhúslevest főz. Soványan és nagy szemekkel bámultak rá. A fiatalasszony nem szólt, visszasietett a konyhába.

Az öregember pedig a kis bottal topogott, ügetett hazafelé. De jó volna egy tányér tyúkhúsleves! De hát a feleségének hiába is mondaná, annak nincs olyan tyúkja, amit valami megharapott volna, és húzná a lábát, pedig nagyon megkívánta a tyúkhúslevest, de ha semmi se harapja meg az ő tyúkjukat...

Ment hát egyik utcáról a másikra, míg haza nem ért... Bizony, nem tudja, hogy híjják ezeket az utcákat, mindnek neve van. Honvéd utca meg ilyenek. Azelőtt csak Verem utca volt, mert Csapó gazdának búzásverme állott itt a sarkon. Ma már nincs verem az utcán.

Ahogy benyitott a saját kiskapuján, egy tyúk verdesett szembe vele. Ez is vesztére kezdett kárálni. Mindjárt eszébe jutott a tyúkhúsleves. Bedöcögött a konyhába. A felesége ott volt és mosott. Kis öreg teknő volt a kis öregasszony előtt, és belehajolva csak mosott.

- Hallod... Vágd le azt a tyúkot!

Az öregasszonynak a szeme is fennakadt.

- Még mifene - mondta - a kend gyomrába!

Ő csak állott a maga setétségében, és nézett.

A felesége otthagyta a teknőt, kisietett az udvarra, és megnézte a három tyúkját.

Egészségesen kapirgáltak.

- Most is tojós - jött vissza.

- Megkévántam pedig. A tyúkhúslevest.

De el volt intézve a dolog.

Az asszony nem szólt. Mosott tovább.

Az öregember pedig csak állott, állott, mintha fejbe vágták volna. Hogy nem akarja neki levágni a tyúkot ez a tepertő asszony.

Bement a szobába, leült az asztal mellett, és ott maradt ülve.

Nézett, nézett, nem látott semmit, csak az igen nagy bánatot. Úgyis farkassetétség van a szemén, de nem attól nem látott, hanem a rettenetes nagy megharagvástól. Hogy ő még egy tyúkot sem ér.

Ide kellett neki jutni öregségére. Hány esztendeje is, hogy felesége neki ez a Bogár Julis?... Hatvanhat esztendeje..., és még egy tyúkot is sajnál tőle... Sohse mondta neki életiben, hogy vágjon tyúkot. Ma mondta... Azelőtt nem kellett mondani, mert anélkül is vágott. Mégpedig nemcsak karácsonykor meg sátoros ünnepeken, hanem akármikor. Aratásidőn mindennap, de másszor is, csak feltálalta: a tyúkhúslevest... De már ez nem törődik ővele... Annyi, mint a tepertő, úgy összeaszalódott, mégis mer... Nem akar ez tyúkot vágni többet?

Rettenetesen fel volt bőszülve. Mán kétszer itt akarta hagyni hatvanhat esztendő alatt, de ha most le nem vágja a tyúkot, akkor... Nem tudott gondolkozni, mintha nemcsak a szemén lenne farkassetétség, hanem a gondolatain is... Csak a szíve reszketett és a belei... Vagy egy fél óráig ült mozdulatlanul, s nézett mereven, gyilkos haraggal. Mindég ilyen volt ez a Bogár Julis. Nem volt kicsiség hatvanhat esztendeig tűrni ennek a szekírozását. De most megelégelte. Most nagyon. Még egy tyúkot se...

Felállott. A sifonhoz ment, kinyitotta, kivette a porcelánt, és ami kis pénz benne volt, a markába öntötte. Betette a zsebébe.

Avval elment. A kis botjával tapogatott ki a szobából. Neki is ment haragjában a kemencének, csak sokára vette észre, hogy az nem ajtó.

Olyan haraggal ment el, hogy Bogár Juli nézhetett utána.

De azért kutya természet szorult ebbe a tepertő asszonyba, még csak utána se szólt. Hatta, hogy ő kimenjen. Még a kapunál is várta egy kicsit, hogy talán megszólal, hogy: "Hajja kend, levágom a tyúkot." Nem. Engedte, hogy ő világgá menjen.

Akkor is ilyen volt, mikor el kellett adni a szőlőt vagyonváltságba... Akkor is megmondta neki, hogy el kell adni, mert muszáj. Az urak ráéheztek. Ha pedig az urak ráéheznek valamire, akkor annak meg kell lenni. Minthogyha ő a saját passziójából adta volna el... ő már akkor is öreg volt, nem húzhatott ujjat a polgármesterrel... De ezt nem érti Bogár Juli... Ő csak azt érti, hogy ami neki kell, annak meg kell lenni... Úgy lehet takarékos asszonynak lenni, ha mindene megvan. Bogár Juli még nem tudja, mi a szegénység.

Csak ment az utcán, csak ment, s meg sem állott a kocsmáig. A régi Daru-kocsmába ment. Vót ő már itt, ismerte a járást. Vót ő legény is, valaha, abban az időben neki is szabad volt az út ide. Itt se járt mán vagy ötven esztendeje. Most kéntelen a Daru-kocsmába menni, Bogár Juli miatt.

- Egy fertály bort, ténsasszony!

Az meg csak nézett rá, nem is tudja, mi az a fertály.

- Fröccsöt, öregapó? Jó lesz?

- Bor?

- Bor, bor.

- Akkor lehet. De borbul legyen!

A kocsmárosné csak elibe tesz egy hegyes poharat. Ki tudja, mi van benne. Megkóstolja: bor.

Nem szól egy szót sem. Ott ül egy óra hosszat a pohár mellett. Könnyes szemekkel néz a farkassetétségbe. Nehéz élet volt ez, csak próbálja meg akárki evvel a Bogár Julival.

Az egész élet nehéz volt, hatvanhat esztendő alatt sohasem történt az, amit ő akart. Hiába ugat Bogár Juli, nem történt az, amit ő akart... Az történt mindig, amit Juli akart..., mer az mindig a maga feje után ment. Okos szóra sose hallgatott: avval megbeszélni soha nem tehetett semmit, mert nem hallgatott a beszédre... Mindig csak a saját rokonait szerette. A magáéit úgy imádta, mint a szentséget. Ha azoknak baja volt, már meghalt értük, az ő testvéreit meg mindig gazembereknek nézte. Így gazember, úgy gazember, ő soha nem adhatott a maga szegény rokonainak, se testvéreinek, se azok gyermekeinek, ő csak kéntelen volt megenni a jó ételt, mikor az édes testvéreinek falatjuk se volt. Bogár Juli mindet szép szín alatt kitudta a házból, és csak a tulajdon saját rokonainak kedvezett... Ha ő csak egy szót szólott, hogy te..., ennek a szegény Ambrusnak... vagy Mihálynak vagy akárméknek... Akkor már Bogár Juli meghalt. Mintha fejszefokkal verte volna főbe... El is kellett neki szakadni mindenkitül, akit szeretett..., mert aki az ő rokonja volt, az mind csak kért..., a Bogár Juli rokonja meg mindig csak adott... Most osztán benne van... Öreg lett, tehetetlen, büdös, vak... Itt kell neki meghalni a Bogárok meg a Gyovaiak meg a többi Bogár-fajzat közt... Az a Julis is Gyovai, nem tudta azt mondani, hogy: "Anti bácsi, úgyis ócsón vettük meg az utolsó malacukat, maradjon itt, kap egy tányér levest..." Ha olyan jó rokon... Mibe került volna ez neki? De ilyeneken látszik meg. Az öreg nénjének színeskedik, hízeleg, de őt nem jut eszébe megkínálni tyúkhúslevessel. Hát nem igaz, hogy ő olyan kivert kutya ebben a hadban, mint az utolsó?... Most hová menjen?... Neki már minden testvére régen meghalt, már senkije sincs... Jókor kezd vele megmutatkozni Bogár Juli, hogy az ő felkérésére még egy tyúkot se vág. Most menjen az országútra koldulni?...

De az mindegy. Ő Bogár Julival végzett. Ő többet vele egy fedél alatt meg nem hál. "Fene egye meg a kend hasát!" Ilyet mer őneki mondani? Neki, hatvanhat esztendő után?... Most meg?

Most már ki tudja lökni? A fekete fene rágja meg a kend bélit?... Ivott. A bor úgy gyulladozott bensejében, mint a nyers akácvessző a tűzön, csak úgy ropogott, átjárta minden erét és minden csontját. Most jöjjön ide Bogár Julis! Nézze meg, mit csinált! Hogy őtet kocsmára szoktatta. Az akaratosságával. De el is megy a paphoz. Megmondja neki: "Tiszteletes úr, válok!" Majd a pap megkérdi: "Hány éves?..." "Nyócvankilenc..." "Hány esztendős házasok?" "Hatvanhat..." "Hát hatvanhat évig kibírta vele?" "Ki. Hatvanhatig ki. Nem vót rá panaszom hatvanhatig..." Nem mondhatja meg a papnak, hogy vót... Hogy hatvanhat évig házikutya vót, akinek kéztül kellett mindent várni: meg mint a jó kódusnak, akinek az a kötelessége, hogy álljon, csak álljon, míg észreveszik, és vagy löknek neki, vagy elkergetik... Ilyeneket nem mondhat... Nem panaszkodhatik egy papnak... Csak az Istennek, a meg úgyis tudja... Mert mindig a vót evvel a Julival, hogy evvel nem lehetett semmit megbeszélni... Most is azt kellett volna neki kérdeni, hogy: "Édes apjukom, honnan jut kendnek eszébe az a tyúkhúsleves?" Hát ha megbeszélnék, még tán ő is jóllakott volna a szóval, nem eszi az ember a levest olyan forrón, ahogy főzik... De mingyár első szóra: a fene essön a kend büdös hasába... meg ilyeneket...

Nem lehet bírni tovább ezt a tepertő asszonyt. Összeaszalódott. Tizenhét esztendeje nem ereszti magához. Nem is feleség, csak zsandár a házba. Sovány kis tepertő, no... Azér nem főz ez tyúkhúslevest, mer má nem asszony...

Bütykös ujjaival letörölte a kövér könnycseppet a vak szeme sarkából, s lecsapta a vizet a földre, mert mégis férfi az ember, restelli, hogy elsírja magát vénségére.

- No, mi a baj, öregem? - szól rá a kocsmárosné.

- Semmi.

- De van ott valami.

- Semmi köze hozzá.

- Tán bogár ment a szemibe?

Erre megtorpad. Tán tud valamit ez a kocsmárosné? Soká fuldokol, fogatlan ajkait kipufogtatja meg beszívogatja, akkor felcsattan:

- Ne merje a feleségemet...

Azt ne is merje! Mert ami kettőjük közt van, az a kettőjük dolga. Neki lehet a legnagyobb halál, de idegeneknek semmi köze hozzá. Jó asszony, rossz asszony, olyan, amilyen: neki felesége... Addig, míg együtt vannak, egy hitben, addig el kell viselni, és nem tűri, hogy akárki egy szót is szólni merjen...

Összegubbaszkodott, és gyilkosan nézett.

Hogy mer ez a kocsmárosné?... Mi joga van neki?... Tessék tudomásul venni... Idegeneknek nem szabad mást látni, csak azt, hogy tiszta, rendes asszony, most is rá mos...

Az asztalra ütött reszkető, öreg kezével, puhán..., alig érintette meg az asztalt..., s dalolni kezdett:

Szennyes az én ingem,
Szennyes a gatyám is...

Nem jött az emlékezetébe a többi szó. Eltelt egy fél óra is, csak ült magában mereven, farkassetétségben, akkor kijött a többi is:

Majd hoz Kusut tisztát,
Tőr Pesta meg puskát,
Héjjen Galibardi!...

Ez való a kocsmába, nem a keserűség. Így danolták ők azt kislegénykorba. Bogár Juli meg hallgatta az ablak alatt... Akkor még a jányok csak úgy mentek be a Daru-kocsmába, ha behítták táncolni...

- Tésasszony. Kifizetem!

- No, csak fizesse, öregem.

Azóta megfőzhette a rántott levest Bogár Juli.

Felduzzasztotta a bajuszát az orrába, és azt mondta:

- Bogár... Hajja!... De nem a szömömbe ment..., hanem a szívembe... Ha tudni akarja...

Felállott és elballagott... Míg a pappal nem beszél, addig a kocsmában sem szabad... Szakadjon le a kocsmája...

Már az utcán egy kicsit még cifrázta is a lépést... Éj, ha Bogár Juli azóta kitanálta, hogy hun jár?... A fene rágja meg azt a tyúkot..., az igaz, a rántott levest is jól főzi meg..., mer ha főzi, úgy főzi, hogy meglegyen az íze...

Észre se vette, már otthon volt.

Bement a kisajtón. A tornácra. Onnan a pitvarba. Onnan meg a házba. Nem szólt semmit. Leült az asztal mellett.

És aztán ült, az öreg vér csergedezett benne. De nem gondolt semmit. Úgy ült sokáig. Lassan azonban az orrába akadt a tyúkhúsleves szaga, mint Gyovaiéknál. Csiklandozta az emlék, a jó szag...

Üres vót a hasa, hiszen nem vót benne semmi, csak egy fej vereshagyma meg egy fertály bor. Nagyon kutyául kezdte magát érezni. Olyan beteg lett.

Hát csak jön be Bogár Juli, leteszi a cseréptálat az asztalra, nem szól, megfordul, kimegy. Ő pedig ül és vár.

Mér nem szól... ez a cudar?... Itt hagyja magába... Mi van abba a tálba?... Mit kell neki már megint megenni?...

Olyan méregbe jött, azt se tudja, mit kezdjen... Csak dühödött magában. Akkor bejön Juli, mondja:

- No, faljon má!

Erre ő felemeli a két öreg kezét, megragadja a tálat, és: ne neked, öreg cserép!... Úgy elpenderíti, hogy ahogy tál vót az a tál, úgy repül ki a nehézségbe... Nekivágta a kemence oldalának.

Nagy csend lett. Akkor azt mondja a kis tepertő asszony:

- Mit csinál kend? Bódogtalan!... Minek vágta kend ki a tálat a tyúkkal?

Öreg Antal bátya hallgat:

- Tyúkkal?

- Levágtam kendnek a tyúkot... A tojótyúkot... Ha mán úgy megkévánta. Eedes istenem!...

- Tyúk vót benne?

Bogár Juli lehajol, és a földről veszi: - Fogja kend, ez a combja neki.

- Combja?... Tyúkcombja?

Elveszi a kezéből, ráfúj, és beviszi a fogatlan szájába, és azon homokosan elkezdi majszolni.

Nem szól többet az életben. Elég keserűség, hogy hun a leves. A jó tyúkhúsleves...

1935

Móricz Zsigmond

 ESŐLESŐ TÁRSASÁG

Az ezredes megállott a tanya sarkán. Hunyorítva nézett a távolba.

- Nézze mán, Mihály bácsi, kinek a lova az?

Mihály bácsi a szalmát takarította a hosszú fészer alatt, amit a marhák szétdúltak. Csak odapillantott hetvenhét esztendős zsíros kalapja karimája alól, s azt mondta dünnyögve:

- Úgy látom, míltóságos uram, a Borbéj Laci naccságos úr lesz a. Mert kaptás a rudas.

Az ezredes nagyot nevetett, mert még a kocsit is alig lehetett látni a porfelhőben, ahogy bekanyarodott a mezei útra, s igen megörült, hogy az unokatestvére jön. Az is nyugdíjban lézengő huszártiszt, százados, de valami pech miatt az egész háborút a minisztériumban kellett töltenie, s emiatt egy kis melankólia van rajta. Örült, hogy jön. Neki is szórakozást hoz, meg Laci is csak elszórakozik egy kicsit.

A tanya ott van a leglaposabb hátán ennek a földtekének, a Nagykunság kellős közepén. Még a város tornya sem látszik a kukoricások közt, itt az ember olyan magában érzi magát, mintha az isten neki teremtette volna ezt a mindenséget. Szép, szép, de kicsit unodalmas.

- No jó van, Mihály bácsi, hát most mán mennyík kend dógára, nem muszáj magának úgy kigyönyörködni magát abba a kaptás lúba.

Az öreg Mihály sárgára érett ősz bajuszához nyúlt, azután meg a villa nyeléhez, azután tovább kaparta a szalmát a fészer alá. Mikor a kis bricska befutott, a két rokon melegen összenevetett.

- Dinnyét hoztam, Bódi.

- Dinnyét?... Nagyon jól van a.

A százados leszállott a kocsiról. A bricska hátsó ülésén egy szutyokba csavart öreg tanyai ült, csak úgy, ahogy a dinnyefődön a csőszi ácsorgásban felültette az ura.

- Hajtson le, árnyíkba.

Az ezredesné kilépett a tornác alól, s rájuk szólt nevetve a sistergő napfényben:

- Nem jól van, Laci. Nem úgy kell azt mondani, hogy hajtson, hanem: hajcsík!

Nevettek. A vendég kezet csókolt.

- Dinnyét hoztam maguknak, Jolánka.

- Ippen jókor - mondta az ezredesné, s nevetett. A fogai, mint igazi igazgyöngysor, rendetlen fehér szemekkel csillogtak keskeny ajka közt.

A bricska lenyikorgott a szemetes nagy tanyaudvaron.

Az ezredes elvül tűzte ki, hogy minden felesleges dolgot, mint csín, tisztaság, kertművészet s más ilyen pénzbe kerülő, időt s munkát fogyasztó pazarlást beszüntet, hogy a gazdaság minél rentábilisabb legyen. A ház is, ahol így nyáron a feleségével kettesben lakott, abban az állapotban maradt, ahogy a nagyapák idejében a botosispán élt benne. Abban az időben még több ezer hold volt a családi birtok, most már csak négyszázötven hold maradt meg belőle, hát takarékoskodni kell. A hosszú, zsindelytetős házban voltak a béres lakások is, de az első végén levő szoba igen alkalmas úri lakásnak, az ő kijelentése szerint. Ott laknak hát, egy egyszoba-konyha lakrészben. A konyhát kitelepítették a magtárból átalakított nyári konyhába, a földes konyhahelyiséget kinevezték ebédlőnek s előszobának, perzsaszőnyegeket akasztottak a falra, s a belső szobát hálószobának hívták. Ha a botosispán hét gyermeket tudott ott nevelni, nekik is elég kettőjüknek.

A ház tornáca is olyan volt, mint ötven évvel ezelőtt, keskeny és alkalmatlan, a lógó lábú asztal mellett azonban a megye legjobb családjai szoktak megtelepedni egy-egy kiránduláskor, s nem az asztal teszi, hanem ami rajta van. Ebből az egyből viszont nem engedtek, az ezredesné nagyszerűen megtanulta a kunsági ételeket, s a francia konyha váltakozott az ősi lebbencsekkel s előételnek készült remek juhhúsos kásákkal. Bor és pezsgő szintén otthont talált a földpincében, bár maga a házigazda egyáltalában nem iszik, így pillanatok alatt el lehetett feledni a környezet egzotikus különösségét.

A ház előtt egy régi, régi, félig kiszáradt öreg eperfa állott, az alatt volt egy óriási kerek asztal, amelynek a fedőlapja, boldog ifjú éveiben a katolikus templom toronyórájának a számlapja volt, most inkább csak a pulykák találkozóhelye, úgyhogy a vendéget a kis tornác asztala mellé ültették.

Leültek a suskából font karosszékekbe.

- Ennye, elment a kocsival a jámbor - mondta a vendég -, hé, Gáspár bácsi, hordja fel kend a dinnyét! - kiáltott utána.

- Jolánka fiam, intézkedjík - szólt a házigazda -, hogy a jányok mennyenek a dinnye után, vigyík le a pincébe.

Az ezredesné a konyha felé lépett, s két lány szaladt egy perc múlva a kocsi után a dinnyékért.

- Még mindig nem próbálsz dinnyét? - kérdezte a vendég.

- Nem bizony, nem is akarok - nevetett a házigazda.

- Mír? Nem ájja a főd?

- A főd állaná, de a níp nem ájja - nevetett az ezredes. - Az első béresem az idén csinált magának egy darab dinnyést, hát barátom, az iccaka nyócvan darabot vittek el rulla. Tejjesen íretlenül.

Az ezredes egészségesen, jókedvűen nevetett.

- A szomszídba, Marbergh kormányfőtanácsos, aki megvette a Patonyay-földeket, csinált egy gyümölcsöst, de az idén ő is kivágja. Nem tudott odáig jutni, hogy egyetlenegy szem almát meg birjík kóstolni belőle. Mind íretlenül lelopják neki. Erre még az ő sváb vére is felforrt, s azt mondta a napokban, hogy kivágatja az egész gyümölcsöst. Hát íppen tegnap mondta egyik emberem, hogy: "No, míltóságos úr, a mán nem szíp dolog, hogy a Merber nagyságos úr kivágatja a gyümölcsösit. Irigyli, hogy más is eszik belőle egy szemet." "Nem azt irigyli a - mondtam neki -, hanem azt, hogy ű egyet se tud kóstolni belőle." Hát én nyárfást csináltam a ház megett a tó partjára. Mondta is a minap az egyik ember, hogy: "de keserves gyümölcse van ennek a fának!" Aszongya: "Akárméket kóstolja az ember, olyan kuruc, hogy nem lehet megenni."

Nagyon nevettek mindnyájan.

- Sorra kóstolta a nyárfa termését, de nem ízlett neki.

- Úgy van a - szólt a vendég. - Kivált a fiatalja olyan, hogy még a golyót sem érdemli meg. A nagyapáink idejében más volt a cselédnép... Tudod-e, Bódi, kit hoztam? Nem nézted meg azt az öregembert, amék a kocsin vót?... Kis Gáspár, a nagyapánk vót kocsisa, most nálam van, dinnyecsősz.

Az ezredes felcsillanó szemmel nevetett fel.

- Az öreg Gáspár?... Hisz a még Borbély nagyapámnál szógált. Emlékszem az öregre. Régi csont a Borbély családba.

- Az a.

- Jolánka fiam, szólítsa elő mán azt az öregembert, ha a dinnyét behordják, osztán gondoskodjík lelkem arról a régi bútordarabról.

Az ezredesné hangosan nevetett.

- Így helyes, lelkem: gondoskoggyik!... No, gondoskodok hát... - Avval abban a pillanatban ment. Szívesen és vidáman.

Ahogy a két férfi magában maradt, a vendég odahajlott a házigazdához:

- Te Bódi, Kálmán el fogja venni a Julist.

Az ezredes felkacagott.

- Egészségére.

Összenéztek, s elkezdtek egymáson nevetni. A Julis szobalány volt, előbb az ezredesnél, aztán a századoséknál, de olyan kacér teremtés volt, akire minden asszony féltékeny lesz előbb-utóbb, így aztán kézen-közön végre a harmadik rokonhoz került, Borbély Kálmánhoz, aki szintén unokatestvérük. Az viszont agglegény, s így igen plauzibilis a hír.

- Persze, Feri nagyon dühös, mert már számította, hogy a föld az ő gyerekeire marad. Azt mondja, lelövi Kálmánt.

- Hát bizony, ha befészkeli magát a Julis, ott kevés remény marad.

Kicsit hallgattak, s messze néztek.

- Az bizonyos - mondta az ezredes -, hogy fene egy fejérszemély, mikor itt volt nálam, az egész tanya meg volt érte veszve. Még az öreg Mihály bácsi is mindig jött, hogy nem kell-i neki segíteni vizet húzni. Most meg rá se lehet venni, hogy a vedret megemelje. Mind. Az első béres, a János bácsi, el akart válni érte a feleségétől, pedig négy gyereke van... Azír kellett elkergetni...

- Azír? - mondta a százados nevetve.

- A legjobb az volt, hogy mikor megszökött, a feleségem csendőrt küldött utána, mert itt állottunk az aratással, főzni kellett vagy negyven emberre, s az tény, hogy átkozott ügyes volt a lány. A csendőr, barátom, amék visszahozta, a maga pénzén fogadott szekeret, hogy elhozza a lányt, s a Julis elmondta, hogy házasságot ígért neki az úton.

Ebben a rettenetes nagy alföldi csöndben, itt kiszakítva az emberek világából, egy ilyen kis személy valósággal forradalmat csinál. Az urak maguk is szinte sajnálkozva gondoltak vissza rá, hogy kár volt... Lehetett volna... Vagy mi is jut ilyenkor az embernek az eszébe.

Jött az öreg Gáspár bácsi.

- Jolánka fiam, hozzon egy pohár bort ennek a vínembernek.

Az öregember megállott a tornác előtt. Levette a kalapját a nagy napfényben, s fehér feje világított, mert a kalapját életében le nem vette, csak ha az urak előtt.

- Hát öregem, maga szógált Borbély nagyapámnál?

- Szógáltam, méltóságos uram, szógáltam.

- Hát mondjon csak hamar róla valamit.

- A kedves jóságánál egyebet nem tudok mondani.

Az ezredes pillanatra elhallgatott. Kissé a szívét ütötte az öreg cselédember szép szava. A konyha felé nézett, sokallotta, hogy a felesége olyan soká jön a pohár borral. Emeltebb hangon szólott is:

- Jolánka fiam!...

Az ezredesné már jött is. Palackot hozott poharakkal, tálcán. Ő maga hozta, mert a két lány nagyon szerencsétlen kezű, nem lehet rájuk bízni veszedelem nélkül, vagy az üveg, vagy a bor kockán forgott volna.

- Nagyon bele volt szorulva a dugó - mondta kedves mosollyal. - Egy ilyen gyönge némber nem tud olyan könnyen elintézni ilyen nagy dógot.

Az ezredes kedveskedve mondta:

- Jól van, Jolánka kedves, csak adja ide.

Az ezredesné valami húsz évvel fiatalabb az uránál, a pesti társaság elkényeztetett lánya volt. Aztán a pénz elértéktelenedése idején a családja elvesztette a vagyonát, s ő az urával, még, mint aktív tiszttel végigcsinálta a nehéz időket, hónapos szobában bujdosott a garnizonok körül, míg végre megörökölték ezt az üreglaki tanyát. Most aztán olyan elintézetlenül elintézett életet éltek. Télen a városban, nyáron a tanyán. Az asszony az ura társa s helyettese. Beletanult az intézői tisztbe, tudott már lovat hajtani, s egyedül ment be bevásárolni a két kis sárgával a hetipiacra. Azt is megtanulta, hogy kell kedvesen jelentéktelenné válni, ha az urak összejöttek. Az ura sose mondta neki, hogy hagyja magukra, de a szórakozott figyelemből mindjárt levonta a konzekvenciákat, hogy finoman ürügyet találjon, hogy magukban hagyja a teremtés urait.

- No, Gáspár bátyám, hajtsa fel ezt a pohár bort.

Az öreg cselédember belépett a tornácra, s letette a kalapját a ferslógra, amelyben egy anyapáva volt három csibéjével.

- Alássan köszönöm.

Felhajtotta a pohár bort, egy hajtásra kiitta. Aztán letette a poharat az asztal sarkára.

- Na, most üljík le.

Az öregember körülnézett, s a ferslóg mellett látott egy fa széket, azt elővette, s letette pontosan az ajtó elibe, hogy aztán tőle se jobbra, se balra nem lehetett bemenni a szobába.

A háziasszony mosolygott, s elment a konyha felé.

- Azt mondja el, Gáspár bácsi, igaz vót-e az, és hogy is vót az, mikor Borbély nagyapám agyoncsapott egy kovácsot.

A nagyapák. Azok még itt élnek szellemükben ezeken a földeken, ezeken a pusztákon. Az alföldi kiskirályok, akik mérhetetlen mezőkön uralkodtak, mióta a királyné, Mária Terézia visszaadta nekik a földeket, ahonnan a török hódítás miatt kiszorultak, s másfél századon keresztül csak a jogot tartották fenn a birodalomra, meg az adót szedték utána. Ők maguk azonban a nyugati végeken házasodtak be az ott szabadságban élő nemes családokba, de mindig emlegették s tartották a jusst a kunsági földekre. Mikor aztán végre bekerültek a Kánaánba, további másfél századig urak voltak itt, akiket az úri hatalomban sem törvény, sem király nem korlátozott.

Az öreg cseléd lehajtotta a fejét, s visszanézett a múltba.

- Igaz vót a, igaz vót - mondta egyszerűen. - Ott vótam, méltóságos uram - megtörülte lucskos bajszát a keze fejével. - Úgy vót a, kérem alássan, hogy szorgos lett vóna a szekér, hordás vót. Háromszor, négyszer odament a tésuram - mert mink csak úgy mondtuk még akkor, hogy "tésúr" -, oszt a kovácsnak mindig más munka vót a kezébe... Ü meg azelőtt mirges ember vót, a cselédeket is verte...

Hirtelen elhallgatott, egyet nyaklott, nem tudta, hogy nem mondott-e olyat, aminek az urak nem örvendenek, s rögtön hozzácsapta:

- Azír azoknak is vágatott ám birkát, a cselédsígnek. Meg kalácsot is süttetett nekik, meg bort adatott. De ha a felesíge, mert az áldott jó lílek vót, még ráhozatott; ü csak annyit mondott: "Minek a!" "Hadd igyanak, lelkem - mondta a tésasszony -, úgy dógoznak." Hát szóval, a kovács valamit tanált mondani... A tésúr meg rettentő míregbe jött a feleselístül, osztán meglegyintette a kovácsot. De a meg gyenge vót, vagy mi, a nyaka csigolyája rögtön kiugrott a helyibül, oszt meghótt.

Az ezredes nagy érdeklődéssel és izgalommal figyelt minden szót. Most felemelte a keze fejét, s megmutatta, hogy történt, ahogy ő hallotta gyermekkorában. Az ujjait laposan összeszorítva mutatta a mozdulatot.

- Nem is ütötte meg, csak ahogy hallottam, így tartotta a kezét, mint egy kis lapátot, s az ujjai hegyével megkocogtatta a kovácsnak a homlokát, míg magyarázta neki, hogy ne feleseljen. Ettül a kopogtatástul kapott volna agyrázkódást a kovács... Hát az hogy vót, mikor nagyapám a szekeret felfordította?

Az öreg cseléd egyet mozdult a széken, s nagy fekete kezeit a térdére nyugtatta.

- A gábrási útba vót a. Mikor onnan jöttek a szekerek, meg innet mentek a Gáborásba, akkor eltértek a gátra, mer csak ott lehetett keresztülmenni, mer abba az időbe, ha a Berettyó kiöntött, csupa mocsár vót a határ... Hát, hordás vót, a tésúr kinn vót a szekerekkel. Osztán mikor fel akart hajtani a gátra, látja, hogy egy bitang paraszt a másik vígín már fel is hajtott a gátra. Kiáltott neki a tésúr, hogy várjon, de a csak felhajtott vakmerően. Leugrik a tésúr a szekérrül, odamegy. "Hogy mertél ráhajtani a gátra?" A meg azt mondja, hogy ű elébb hajtott rá. A tésúr meg csak azér vót mérges, ha feleseltek. Mer mindig mondta, hogy minden bűnnek a físzke a feleselés, osztán még egyszer mondta neki, hogy menjík le a gátrul. Nem!... Nem? Akkor nekivetette a farát a lőcsnek, oszt mingyán felbillent a rakott szerér. Ha szekér jött a gáton, azt ű mindig leborította.

Az ezredes csiklandósan nevetett fel. Csiklandozta a vérét a régi nagyapa hatalmas dolga. Az ereje s a hatalma. Benne volt már ebben a nevetésben, hogy ma ez nem volna lehetséges. Ma más világ van. Még ha az erő megvóna is, hol a hatalom!

Tárgyilagosan jegyezte meg:

- A gát az övé volt. Ugye maguk csinálták a gátat?

- Nem, míltóságos úr. A gát, gát vót. A vármegye csináltatta.

Az ezredes összehúzta szemét.

- Valami okának kellett lenni - mondta gondolkozva -, hogy ő jogot tartott rá.

Az öreg cseléd azt mondta:

- A megvót benne, hogy nem szeretett kitérni senkinek. Nekem is mondta, hogy: ne térj ki senkinek. Több jogom van nekem itt. Hát osztán sokszor leborogatta űket. Csak nekivetette a farát a lőcsnek, lement a szekér a tőtésrül.

Az ezredes nagyot kacagott. Tiszta szívéből élvezte az emléket.

- Még idősebb korába is meg tudta tenni. Mikor hatvanéves vót, a hentesünket is felborította. Úgy járt a kocsival, hogy a karikás ott vót az ülísben mellette. Ha nem tért ki valaki, jött a karikás.

Az urak nevettek. Ők már a maguk modern szociális nevelése mellett el sem tudták képzelni az ilyent. Pedig sokszor jön szembe szekér, amit az ember szeretne felborítani.

Az öreg cseléd felbuzdulva az urak szíves nevetésén, lelkesen folytatta:

- Jött szembe egy szekér, dudvát vitt, ganét. De mán visszafelé jött, mégse tért ki. Vágj oda neki, mondta a tésúr... Én meg fogom a karikást, odasózok neki. Új ködmön vót az emberen. Végig repedt... Hát estefelé, fát vágtam az udvarba hátul, jön a városházárul a bakter, hogy menjek fel a városházára, a tekintetes főkapitány úr parancsol... Megyek a tésúrhoz, mondom neki, hogy: baj van, tésuram, itt van a bakter értem... Micsoda, azt mondja a tésúr, egy tapodtat se mégy. Hát elmegy az ember, de nemsokára jön a rendőr, a Górkakas, hogy abba a percbe induljak. Azt mondja a tésúr: téglával verjitek ki innen! Azt mondja a rendőr: a tekintetes főkapitány úr parancsolta. Hát jöjjön a főkapitány úr, ha baja van... Hát kérem, egy kis fertály múlva jön a főkapitány úr. Felhívták a tornácra, hogy a tésúr hívatja. Fel is ment, osztán leültek borozni. Ott vót úgy éjféltájig, akkor ment haza. Mit beszéltek, mit nem, azt én meg nem mondom, de engem osztán senki se hívatott többet.

Az ezredesné jött.

- Vendégek jönnek, Bódikám!

- Kik vónának azok, kedves?

- Jön az esőleső társaság.

- Na jól van, öregem, csak menjen kend most már szépen hátra, s érezze jól magát nálunk.

Az öreg cseléd már állott is felfelé, s a széket rendesen visszatette a helyére, aztán hátrább lépett. Az ezredes kiment az udvarra, s a kocsi elé várakozón nézett. Úgy állott ott, kövéren, piros arccal, ezüst fejjel, mint a jólét és az életnyugalom megtestesülése. Apró, kedves kék szemei hunyorgattak az örömtől, hogy valami jó következik. Úgy várta az életben a vidám perceket, mint az ínyenc a jó falatot: előre összegyűlt a szájában az ízlés minden kéje.

- Az esőlesők - mondta nevetve a felesége -, jól láttam én, hogy Pali bácsi ül a bakon.

Az ezredes hangosan felkacagott. Csakugyan Pali bácsi az.

- Nízz csak, nízd csak az öreget - intett a százados felé, s az is ott állott szétvetett lábakkal, erélyesen, imponálóan, deresen és csöndes vidámsággal.

A kocsi bakján mintha egy óriás ülne. Úgy kiemelkedik, mint egy szálfa.

- A bak is magas - szólal meg az ezredesné, s rátámaszkodik az ura vállára -, de ő ráteszi a lópokrócokat, arra meg a terítőket, úgyhogy úgy ül, mintha állna. Édes ember ez a Pali bácsi, édes ember. Nézd, úgy hajt be a szérűn, mintha úrlovas-versenyen volna.

Különösen mulattak rajta nagy szeretettel, mert most vett egy hintót a király kocsijai közül. Mikor fent volt legutóbb a vérmezei úrlovas-kocsiversenyen, már avval a hintóval volt. Le is fényképezték, s úgy érkezett meg a postán a városba, hogy: "Annak az úrnak, akit a levélben levő fénykép ábrázol."

Az ezredes nagyot nevetett, s tiszta boldogság volt az arcán. Az arca már kisdiák korában csak a jó érzésekre volt berendezve. Hamvas, puha, foltospiros fehér volt azelőtt, de most is még sok volt benne a gyerekes bájból. Nagyon jól állott neki, ha nevetett; volt egy foga, az egyik szemfog, amelyik ferdén nőtt egy kicsit, s különösen kecsessé tette a nevetést. Öröm volt vele együtt nevetni.

Végre felhajtott a kocsi, felrepült a ház elé, s csakugyan Pali bácsi volt az ülésen. Mellette egy suhancgyerek ült gubbaszkodva, mint valami varjú, s pislogott az urakra. Hátul, az ülésben, Kondorossy kir. kamarás ült s az erdélyi báró, Áronffy, aki itt egy darab földet bérel, mint menekült.

Mikor az urak leszállottak, szinte kitört a vidámság. Mindnyájan nevettek, s csaknem összeölelték egymást. Olyan emberek voltak, akik jól tudták magukat érezni ebben a földi életben.

Kezet csókoltak a háziasszonynak, aki római vörös kis ruhájában valóban igen csinos volt, s boldogan fogadta a társaságot.

- Óriási kalandunk volt az úton - kiáltotta Kondorossy kicsit rekedt nevetéssel. - Egy motor jött szembe, s a gazember nem akart kitérni, ránk hajtott, s a lovak majdnem az árokba fordítottak bennünket.

- Mit mondtam! - kiáltott fel az ezredes. - Emlékszik, Jolánka, mit mondtam a múltkor, mikor jöttünk hazafelé: ezek a gazemberek direkt utaznak a kocsikra. Nem akarnak kitérni, zajt vernek, ijesztik a lovakat. Mi is úgy jártunk. Ránk hajtott egy gazember, az volt a szerencse, hogy a Szellő elesett, s megtartotta a kocsit, különben mindnyájan az árokba kerültünk volna.

- Persze ilyenkor meg kellene tenni a feljelentést, s elhúzni a nótájukat, de kinek van kedve még ott igazolásba kezdeni - mondta Kondorossy.

- No, tessék elvonulni a napról - mondta nevetve a háziasszony, s bementek a tornácra.

- Mi van a pávámmal? - kérdezte Áronffy, aki már egy éve vadászik kispávákra, de sose sikerül, mert egy sem nőtt fel az utóbbi időben.

- Magának nincs szerencséje - mondta az ezredesné. - Most befogtam az anyapávát, s ebbe a ketrecbe zártam, mert az történt, hogy a nagyanyja kettőt agyonvert a kicsikből. Az egyik, meg is döglött, a másikat, szegényt sebesülten tudtam már csak megmenteni, nem tudom, megmarad-e? Nagyon érdekes, hogy mikor az öreg pávaanyós nem találta sehol őket, addig járt-kelt az udvaron, míg ki nem tanulmányozta, hogy hol vannak. Azóta, ha szabad a tér, mindjárt itt van, rárepül a ketrec tetejére, és ismeretlen nyelven szidja őket. Nem akarja, úgy látszik, hogy a lánya a termetét rontsa a fiatal generáció felnevelésével, s rettentő mérges, hogy nem tud hozzájuk jutni. Most így próbálom felnevelni túrón.

Az urak körülállották a ketrecet, amelynek a tetejét drótháló borította, s nézték, ahogy a két kis barna pávacsirke az anyja szárnya alatt kapargált.

- Nemigen jó pedig nekik ez a ketrec - mondta az erdélyi úr -, mert biz a páva vad madár, nem szereti a fogságot. Nem volt jobb a veszedelmes nagymamát tartani addig zár alatt, míg megerősödnek?

- Nem lehet, mert a hímek még vadabbak. Csodálatos, hogy az öregek a legveszedelmesebb ellenségei az apróságnak - mondta az ezredesné. - Valósággal üldözik, egészen csodálatos. Nem tudom, mi van itt titokban, de fajpusztító-elmélet kapott lábra köztük, már évek óta nem tudunk kispávát nevelni. De még kacsát is nehezen, az öreg hímpávák úgy vadásznak az apró kacsákra, a kispulykákra, hogy az öreg béresasszony már mondta, hogy az Isten azt is büntesse meg, aki a pávát legelőször kihozta az erdőből.

Nagyot nevettek, s leültek az asztal mellett.

Míg a háziasszony elment gazdasszonyi okok miatt, az ezredes azt kérdezte:

- No, mi baj van?

Az urak összenéztek. Nem is gondolták, hogy vidám nevetésük mögött ott lappangott valami, amiből meg lehetett érezni, hogy baj szellemét, bánat árnyékát hozták magukkal.

- Szerencsétlenség történt.

Az ezredes elkomorodott. Úgy nézett, mint az iskolában, mikor vidám tízperc után bement az osztály az órára, s akkor mindjárt jött a felelés. Minél nagyobb volt az udvaron a hajsza s a hancúrozás, annál biztosabb volt a szekunda. Homlokát felhúzta, könyökét letette az asztalra, s várta a Hiób-hírt.

- Pétert agyonlőtte a fia, a huszár - mondta Kondorossy.

- Pétert?

Rémülten nézett az ezredes a vendégeire. Kun Péter az esőleső társaság legszilajabb tagja. Nagyszerű magyar úr. Szinte ott volt köztük, amint a nevét említették, véraláfutásos barna arcával és sistergő vidámságával.

- Az istenért!

- Úgy történt, ahogy elmondták, hogy otthon volt délelőtt tizenegy órakor, Matild elment a piacra, ketten voltak otthon Matyival, a fiával. Nem is lehet megtudni pontosan, hogy folyt le a dolog. Matyi azt meséli, hogy az apja a fegyvert tisztogatta, s mikor ő bejött, szidni kezdte. A gyerek azt állítja, hogy ő nem feleselt vissza, de azt jól tudjuk, hogy erre nincs mit adni. Mikor ő kiment, az apja, állítólag éppen azért, mert egy szót sem válaszolt, utána lőtt. Erre ő elesett, mert ijedtében megbotlott... Az öreg pedig megijedt, hogy agyonlőtte a fiát, s maga ellen fordította a fegyvert.

Mélyen hallgattak. Az arcokra kiült a rémület s a sajnálat. Soká hallgattak.

- Nem volt szerencsés az öreg a fiaival.

- Nem is lehetett. Olyan gyereknevelés! Egész életében nem törődött velük.

- Kiadta nekik egy-egy húsvétkor vagy karácsonykor a leckét egész esztendőre, aztán nem foglalkozott velük többet.

- A katonaságnál sem boldogult a gyerek. El kellett neki jönni, levetni az uniformist.

Egyszerre kitört bennük minden elégedetlenség barátjukkal szemben. Péter mindig kihívta a kritikát maga ellen ebben az egy pontban. Ha néha szóba került a gyereknevelés, azt szokta mondani, hogy: hát őtet ki nevelte? Az ő apja egy konok kun ember volt, aki úgy bánt a gyerekeivel, mint az apró ebekkel, és mégis itt vagyok - szokta bökni az öreg, aztán más témára vitte a szót.

- Nagy baj van evvel a fiatal generációval - szólt Kondorossy, s nagyot sóhajtott. Neki is van egy harmincéves fia, aki ma is az apja nyakán él.

Mindnyájuknak van fia. Borbély Lacinak is van két újerkölcsű fia. Az egyik külföldön van, s technikusnak készül, a másik repülő. Ő sem sokat foglalkozott velük, de neki legalább megvan az a megnyugvása, hogy a fiúk jóravalók, s nem követik az apjuk elveit. Sokat fáj neki, hogy a fiai más úton haladnak, mint ahogy ő csinálta annak idején, de belátja, hogy okosabbak nála, nem lumpolnak, s nem henyélik el az életüket. Valami neki ismeretlen munkát végeznek, de ha nekik így jó, hadd csinálják.

Hátradűltek a székeken, s maguk elé meredtek. Az erdélyi úr otthon hagyta a birtokát, egy talpalatnyit sem tudott elhozni belőlük a meneküléskor, s most el kell néznie, hogy a fiai úgy keresik a jövőjüket, ahogy tudják. Jobb nem beszélni róla.

Pali bácsi hallgatott. Kevés beszédű emberek módjára összefonta kezeit az ölében, s nedves szemekkel nézett maga elé. Neki is van öt gyermeke: három lány meg két fiú. A fiú a városi takarékpénztárnál van, s szolidan és csöndesen éldegél a szüleivel, de most rettenetes veszedelem fenyegeti a családot: zsidó lányt akar elvenni, szegény lányt, gépírókisasszonyt, aki a takaréknál volt, a szappanos zsidónak a lányát, akit már az első jelekre kitettek ugyan a takarékból, s a lány Debrecenbe ment, ahol szintén ilyen állása van a textilgyárban, de nincs vége a dolognak. A fiú minduntalan eltűnik, s ha kérdik tőle, hol járt, csak ötöl-hatol, mindnyájan tudják, apja, anyja, hogy hol volt szombaton déltől hétfő reggelig, de nemigen merik firtatni, mert amilyen csöndes a gyerek, olyan vad tűz van benne, az apja vére, aki a saját szüleit ugyanúgy csalta, mikor házasodni készült, s anyját a kétségbeesésbe kergette, hogy katolikus lányt keresett magának.

A csöndes kis tanyát, kint a pusztaság közepén, ebben a pillanatban megülte a gond.

Mikor a háziasszony visszajött, Pali bácsi volt, aki megtörte a csendet.

- Marbergh elmegy - mondta.

Marbergh budapesti gyáros volt, a szomszédságban egy ötszáz holdas birtokot bérel, de már negyedik éve hiába kínlódik ezzel a földdel, hiába költötte bele minden megtakarított vagyonát, a föld s a nép közönyén hajótörést szenvedett, s most nagyon érthető, s előre várható volt, hogy elpusztul erről a vidékről.

- Nagyon nevezetes - vezette át az ezredes a beszélgetést Marberghre -, nagyon nevezetes, hogy ezen a földön senki sem tud megélni, sem a régi tulajdonosok, sem az új földesurak. Ha körülnézünk ezen a határon, itt van a Mády-birtok. Mikor az öreg Mády Gergely meghalt, a négy fia megosztozott, erre mindenkinek jutott százhúsz hold. Mit lehet százhúsz holddal csinálni? Kiadták bérbe a kupecnek, aki öt év alatt kizsarolta a földet, akkor belebukott egy vállalkozásba, a föld visszaszállott, az utolsó évi bérből a tulajdonosok semmit se kaptak meg, ellenben akkorára úgy tele voltak adóssággal, hogy nem lehetett tartani a birtokot. Eladták. Megvette egy paraszt az egészet: az beköltözött két házas fiával. De akkor jött a nagy áresés, jöttek a rossz termések, a gazdálkodáshoz nem értettek, egy év alatt úgy tönkrementek, hogy a saját földjük is elment vele, s most napszámba járnak ugyanarra a földre, ami még pár évvel ezelőtt az övék volt.

- Nem lehet ezen az esőtlen vidéken gazdálkodni.

- Lehet, de csak kellő gazdasági berendezkedéssel.

- Itt van Marbergh. Ez csak eleget befektetett.

- Bolondul csinálta, az volt az első dolga, hogy a régi tanyát lebontatta, s téglaépületeket emelt.

- Rossz a birtokának a formája. Az ötszáz hold egy csíkban van, s az ő tanyája a sarkon. A jószág egész nap sétál.

- Nem, Marbergh jól csinálta, jól gazdálkodott, s elég pénze volt. Nem is lehet ezt a földet másképp megtartani, csak ha idegen pénzt hoz bele valaki. Ez a föld a saját terméséből nem tudja kiprodukálni azt a pluszt, ami ahhoz kell, hogy az utolsó ötven év rablógazdálkodását kiheverje.

Így vitatkoztak egyre hevesebben s egyre szenvedélyesebben. Mindnyájan érezték a végítélet kongását. Mindnyájuknak agyonterhelt birtoka volt, s az adót valamennyien banki kölcsönből fizették.

- Még májusban olyan volt a kukoricám, boldog voltam - mondta az ezredes -, repesett a szívem örömömben, s már számítottam, hogy elég lesz-e a magtáram a termésnek. Azóta egy szem eső sem esett.

- Hiába lessük.

Most nem nevettek. Már tavaly alakították tréfásan, borozás közben az esőleső társaságot, és sok jó napot, jó estét eltöltöttek ezen a címen, hogy az esőt várják a kiszikkadt, a hőségben megrepedezett földekre, de most tragikus érzésekkel ültek együtt: tréfával nem lehetett megszelídíteni a természetet.

- Én a napokban kint voltam a legelőn. A marha, ahogy a pásztorok mondják, már nem a legelőre jár ki, hanem a koplalóra. Le vannak soványodva. Lefeküdtem a földre bánatomban, s elkezdtem beszélgetni a perjével meg a tikfűvel, s egy nagyszerű dologra jöttem rá - mondta az erdélyi. - Itt folyik a Berettyó keresztül a tízezer holdas legelőn. Meg van az csinálva rendesen, becsületesen, olyan egyenes csatornában folyik a víz, hogy csodálatos a technikának ez az alkotása. De mi történt. Az, hogy a csatorna a vizet szédítő gyorsan viszi le a Tiszába. A tavaszi árvizek elfolynak, most ilyenkor már a csatornának csak a legfenekén csörgedez egy kis vizecske... Mi lenne, ha ciszternák, öblök volnának a csatornával kapcsolatban, s abban, mint rezervoárban felfognánk a tavaszi árvizeket, s mikor nem jön az eső, akkor ráeresztenénk a kiszáradt területre?

- Álom.

- Nem, a fiammal beszélgettem a dologról, s az vetette belém ezt az ideát. Ő, mikor Berlinben volt egy évig, egy húsvétkor Hollandiában volt tanulmányúton az iskolával, s onnan hozta ezt a gondolatot. Most én magam is rájöttem, hogy tenni kell valamit, mert így megégünk a saját földünkön.

A háziasszony közben fel-felállott, s jött-ment. Mikor magukban maradtak, Kondorossy megszólalt:

- Az a gyanús a Péter esetében, hogy a golyó úgy érte a fejét, hogy ő maga nem okozhatta a halálát. Balról érte a golyó, s ahogy én látom, hátulról.

- Szegény Péter, maga gyújtotta magára a házat. Kutyakergetőket nevelt a fiaiból. Minden fia olyan semmirekellő. Komolyan, félnék velük a pusztán találkozni. Semmi egyebet nem tudnak, csak lingárkodni s vadászni.

Újra hallgattak.

Pali bácsi ránézett a háziasszonyra, aki most elment mellettük.

- Azt szeretem legjobban a Péter esetei közül - mondta -, mikor Baloghéknál koccintott egyszer... Azt mondja: "Ott vagyok a hajtásba, meglátom a nyulat... Olyan közel volt hozzám, mint ez a pohár... A nyúl elbúvik a lucernásba, eltűnik a szemem elől... Utánamegyek, megkerülöm, egyszer csak megint itt van előttem... megint olyan közel hozzám, úgy mutattam rá, mint erre a pohárra... Megint eltűnik... Mán nem hagyom - mondja -, megyek utána tovább, hát megint előbukkan a nyúl. Megint olyan közel van hozzám, mint ez a pohár... Ezzel hallgat, s körülnéz, s azt mondja az asztalra csapva. "No, én ilyen helyen nem maradok. Háromszor célzok rá erre a pohárra, mégse tölt senki. Ejnye, de zsugori népség vagytok, én innen elmegyek."

A háziasszony hangosan, édesen felnevetett. Megértette a viccet, mely rá is vonatkozhatott, s soká kedvesen nevetett rajta.

- Háromszor céloztam erre a pohárra - ismételte Pali bácsi -, senki se érti, mit mondok, én egy ilyen zsugori háznál nem maradok. Felállott és elment.

A háziasszony fogta a palackot, s tölteni kezdett.

- No, nem azért mondom - szólt mosolyogva Pali bácsi -, csak éppen szegény Péter jutott az eszembe.

- Miért szegény? - kérdezte az ezredesné, s tovább töltögette a bort. Hogy az ura nem ivott, s a sógoruk, a százados sem, nem volt hozzászokva, hogy erőltesse a boritalt.

Kérdésére nagy csönd támadt.

- Meghalt - szólt az ura.

- Péter bácsi? - kiáltott fel ijedten a háziasszony.

- Igen... Szélhűdés... - mondta az ezredes.

Soká hallgattak.

- Vérmes ember volt, szegény - mondta az ezredesné, s elfordult. A szemében könny jelent meg. Nagyon szerette Pétert, aki édes tréfájú ember volt, a régi Kunság típusa. Vastag, zömök, igazi vadász, de nagyon jól tudott az asszonyok nyelvén.

- Kihalnak az öregek.

- Mindnyájan kihalunk - mondta Pali bácsi, aztán hozzátette: - Már aki.

Elmosolyodtak.

Pali bácsi régies gavallériával kötelességének tartotta, hogy a szomorúságot egy kicsit oszlassa.

- Hát kapunk-e vacsorára öhönt, méltóságos asszony? - kérdezte.

- Mit, Pali bácsi?

- Öhönt.

- Mi az?

- Én nem tudom, csak tegnap hallottam a kapásaimtól, hogy azt mondja az egyik: "Mit esztek?..." "Öhönt - mondja a másik. - Hát tik mit?..." "Hörtyögőt..." Hát csak azért kérdem, mert méltóságos asszony nagyon szereti ezeket a népies ételeket, hát legyen szíves ezzel traktáljon ma bennünket.

Kicsit mosolyogtak, de senki sem tudott szívéből nevetni.

Csak hallgattak tovább.

Az ezredes arcán mély bánat volt. Az ismeretlen bánat, amelynek nem lehet megtalálni az okát. Az a bánat, ami a haza sorsán szokta elfogni az embert, mikor meglep a szomorúság, hogy tenni kellene valamit, valami igen nagyot s igen szépet, de annak nem innen kellene kiindulni, hanem valahonnan felülről, magasból...

Valahonnan az egész nemzet szelleméből, de nem jön, nem jön az új idea, az új fellobogás, az új megváltás, az új élet.

Senki sem tudott szólani, tehát Pali bácsi újra kezdte a szót.

- A földreform tesz bennünket csúffá - mondta, s erre már majdnem mosolyogtak, mert az öregtől elvettek száz holdat, kiosztották házhelynek, s azóta nem szíveli a földreformot, mindig az az ütőkártyája. A maga modorában adomává építve a keserűségét:

- Ismertem egy kocsist, ha felült a bakra, száz ragyogó rézpityke volt a dolmányán, és olyan vörös kutyabőr kesztyű volt a kezén, hogy megirigyeltem.

Megyek a minap Póra, ott fekszik egy alak. A kastélya oldala lopott kukoricaszár, ő meg ott feküdt a rothadt almon.

- Mit csinál itt, Lukács? - kérdem tülle.

- Hát elment a koma az egyik lúval - aszongya -, én meg nem merek elindulni evvel a pár zsákkal.

Röstelltem rápirítani...

Úrból koldust csináltak...

- Nem leszek más kutyája - mondta a szegíny feje, most nígy esztendeje, mikor nígy holdat adtak neki ingyen az urakéból -, most aztán ott hever.

Az urak hallgattak.

- Hát, barátom, mi a magunk dolgát elvégeztük - szólt az ezredes. - A háborút megharcoltuk, becsülettel, mert szép munka volt, nehéz munka, reménytelen munka, de tisztességgel mentünk keresztül rajta. Hanem azt mondom, hogy ez még semmi se volt, csak most jön az igazi munka. Csakhogy ahhoz mi már deresek vagyunk, hogy mi kezdjük... majd a fiatalok.

- A fiam csodákkal van tele, hogy: apám, mit lehet evvel az országgal kezdeni, csak nem szabad az esőt lesni, mondja - szólt az erdélyi úr -, magunknak kell gondoskodni a vízről. Ó már olyan esőző berendezésekre gondol, amilyet most rendeztek be száz holdon itt Szolnok mellett. Mondja, hogy ott a kukorica olyan, mint Kánaánban. Mellette a parasztföldeken a kukorica két arasz magas, az esőztetett helyeken pedig öles magas. Majd ők megcsinálják.

Újra hallgattak. Koccintottak, de senkinek sem ízlett a bor.

Csak éppen Pali bácsinak, aki szálfatermetét megingatta, mint a bakon, s kicsit olyan cserdítésformán mondta:

- A fiatalok!... Az én kisebbik fiam... Az fogja megmenteni az országot az ecsettel... Fene hallott ilyet: művész!... Mondják, hogy tud valamit a gyerek, de hogy értsem én azt meg, hogy egy régi földtúró család maradéka arra vesse a fejét, hogy festi a lovat, ahelyett hogy ráülne, s bevágtatna vele a pusztába.

Hallgattak, hallgattak.

Az ezredes felnevetett, ahogy kínjában nevet fel az ember.

- Éppen most van itt Borbély nagyapámnak egy régi cselédje. Beszélgetett az elébb itt nekünk... Ha arra gondolok, hogy a nagyapáink még királyok voltak ezeken a földeken, mi meg csak esőlesők vagyunk, akkor a fiaink már mik lesznek?... Festeni fogják az esőt... Ennyi marad nekik az ősi földekből.

Keserűen mosolyogtak. Pali bácsi megszólalt:

- Én még ismertem az öregurat. Rettenetes harcos kemény ember volt. A feleségem nagyapjával, Bakócs Antallal volt neki sok harca. Borbély, az kálomista volt, a Bakócsok meg pápisták. Az öreg Bakócs még a forradalomban is ott volt, honvéd százados volt huszonkét esztendős korában, s erre haláláig büszke volt, nimbusz is vette körül. A városi képviselőtestületben vívták a nagy harcaikat. Bakócs állított egy Páduai Szent Antalt, hogy ő is Antal volt, a maga költségén, a templom elé. Borbély Gáspár pedig egy éccaka tarisznyát akasztott a szentnek a nyakába, koldusbotot adott neki, s a kezébe egy cédulát tétetett, amire ez volt írva:

Nem maradok tovább Túron.
Nem fog itten az okos szó
Sem paraszton, sem az úron.

A régi adomán nevettek, a bánatba ejtett fejek mosolyogtak. Mert az ember túlél mindent, mindent, különösen a más halálát, azt mindig túléli.

- A fiam azt mondja - szólt az erdélyi -, fontosabb a minőség, mint a mennyiség... Hogy a tehenészet sikerül-e? Az a kérdés, mennyire lehet szelektálni... Ha jó tejelőket tart az ember, s azoktól semmit se kímél, akkor az hoz... Sertésnél is a jó ellő, jó nevelő faj kell...

Újra hallgattak.

- Majd meglátjuk, nekik hogy sikerül...

- Dehogyis látjuk, hol leszünk mi már akkor...

Pali bácsi előrehajlott, hosszú kezeit felemelte, s mint egy csöndes szónok mondta:

- Mondok valamit, beszüntethetjük mink ezt az "esőleső társulatot". Megalakíthatnánk valami új egyletet.

- "Kisiklott emberek klubja" - mondta tűnődve az ezredes: - Itt vagyunk mindnyájan, katonák, bírák s más effélék: ez lesz a legjobb: "Kisiklott emberek klubja"... vagy esetleg "Eljár az idő-klub".

Pali bácsi az ujját még mindig a levegőben tartotta, s azt mondta:

- Vagy esetleg így nevezhetnénk: "Zörgő csontú fráterek társasága."

Az ezredes még jobban bólogatva mosolygott.

- Az se volna rossz, hogy "Temetőkerülők és kriptaszökevények szent egylete".

Ezzel újra visszavetették magukat a székeken, s felnéztek az égre, ahogy szoktak.

Az égen sötét felhő kezdett emelkedni.

- Eső lesz, eső! - kiáltottak fel.

Kimentek az udvarra, s lesték az eget.

A város felől jött a nagy felhő, komoran, vastagon.

- Ez nem eső lesz, hanem vihar - mondta az erdélyi úr.

Aggódva, gondterhes arccal néztek a jövőbe.

- Már nekünk úgyse tehet kárt. Az a fő, hogy legalább hoz egy kis csapadíkot...

1929

Móricz Zsigmond

HÉT KRAJCÁR

Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.

Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

- Elbújtak.

- Micsodák?

- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.

Kihúzta a fiókot.

- Gyere csak, kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut krajcárkák.

Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kacagni.

- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt, s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem: nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképpen nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.

Összenéztünk, és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.

- Pszt! - ijesztett rám az anyám. - Csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul...

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltunk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.

Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjamat, mintha a sparherthez ért volna.

- Vigyázz, te kis tékozló! Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert látod, mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te, nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.

Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt.

Pénz bácsi, gyere ki,
Ég a házad ideki...

Azzal felfordítottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

Én összekapargáltam a sok lomot, s beleraktam a fiókba. Az anyám ezalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.

De nekem fúrta valami az oldalamat.

- Édesanyám, tudok én egy helyet, ahol van krajcár.

- Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

- Ó, boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

Felállottunk, s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

- No, van már négy krajcár. Sose búsulj már, fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán, ha ezt az egyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatnivaló lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nemhiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. Ez meg mindig hitelbül élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó, ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

- Megállj csak - szólt hirtelen -, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A szemének alig akart hinni.

- Megvan - kiáltotta -, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy-kettő-három-négy-öt... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell, és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám.

- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

- Mutasd csak a te zsebedet is! Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott, és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok éppoly szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.

És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon nagy, siralmas könyörgést mondott.

Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.

- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom a fél font szappanhoz, hibázik az árából.

A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.

- Egy krajcár? - kérdezte.

- Hát.

- Adok én.

- No még a kéne, kódustól alamizsnát.

- Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.

- Na, hála légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajam sincs.

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

1908